Az 1945 előtti Ajka emlékei 2007-ben, és a régi Ajka képekben  (kattintson ide) 

 

 

 

Ajkai történetek

Ajka belvárosa 1904-2014 között, a 800 éves évfordulón

 

 

A huszadik század közepének sorsfordító eseményeit felnőtt fejjel megélők legtöbbje sajnos már nincs közöttünk. A halványuló emlékezet által őrzött történeteik azonban felidézik a kort, amiben éltek.

 

Ember és hatalom örök viszályában a csaták döntő többségét a hatalom nyeri. Mégis vannak győztes pillanatok, melyek elsöprik a korlátokat. A mindenkori hatalom ezekről őrzi a legkevesebb dokumentumot, de azért akadnak olyanok, akik ápolják az emléküket.

 

Az írás első része három történetből áll. A közös bennük, hogy kapcsolódnak az 1934-ben Jézus Szíve tiszteletére felszentelt, a mai város központjában álló templomhoz. Ahhoz a templomhoz, mely két harangját ugyan elvesztette, de mégiscsak átvészelte a szenvedésekben és sikerekben egyaránt gazdag századot.

 

A második rész 'Újabb történetek a múlt bugyraiból' cím alatt különleges emberi sorsokat idéz fel. Hamusics János a megíráskor - 2007-ben - negyven, Szekeres Mária harminc éve halt meg tragikus körülmények között. Az írások többi szereplője is jelentős személyisége volt a maga idejében Ajkának, de emlékük elhalványult, pedig megérdemlik, hogy ne feledjük el őket.

 

 

Történetek Ajka és katolikus temploma múltjából

 

 

Lekötelezett vagy elkötelezett

 

A középkor óta Kakas Aladár volt Ajka első plébánosa. A felvidéki Magyarbélen született 1900-ban. Rott Nándor megyéspüspök 1928. október 15-én nevezte ki Ajkára, először még káplánnak. Az iskolán kívül semmilyen ingatlana nem volt ekkor az egyháznak a településen. Az agilis, szociálisan érzékeny, de egyúttal hirtelen haragú fiatal papra várt a feladat, hogy megszervezze az egyházközséget, melyet betegsége ellenére sikerrel teljesített. A hívek ma is őrzik emlékét.

 

Fülledt nyári nap volt. A nagymisére érkezőket szélesre tárt ajtók fogadták. A Nirnsee család elfoglalta szokásos helyét. Elkészült a Jézus Szíve-templom, a plébánia, a kultúrház. Ajka egész katolikus lakossága összefogott a siker érdekében. Nirnsee Ferenc - mint a környék legnagyobb földbirtokosa - jelentős adományokkal támogatta az építkezést. Maga a föld, ahol a templom állt szintén az ő birtokához tartozott.

 

A forróságban a mise idejére is nyitva hagyták az ajtókat, hadd járjon a levegő! Kakas Aladár plébános - az ajkai templomépítő - kemény, tenni akaró ember hírében állt. Az oltárnál állva körülpillantott a hívek között. A nyitott ajtón keresztül az utcára is kilátott. Azt is észrevette, hogy az uraság béresei hajtják az ökröket a templom előtt...

- 'Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak az Isten országába bejutni.' Amíg egyesek a templomban ülnek, addig a béreseik kinn dolgoznak! - prédikálta felháborodva. A Nirnsee család megszégyenülve távozott az istentiszteletről.

 

Rövidesen Kakas Aladár sorsa fordulatot vett: 1942-ben elhelyezték Ajkáról. Ő mégis, mindig, második hazájának érezte azt a helyet, ahol templomot építhetett az oltárképen is megörökített embereknek. Öregségére megpróbált szülőhazájába, a Felvidékre visszatérni. Az ottani hatalomnak akkor magyar pap 'sem élve, sem halva' nem kellett. Ezért 1985-ben második hazája fogadta be testét, törlesztve valamit abból, amit tőle kapott.      

 

 

Kereszt és halál

 

Üveges családban született Blaha Ferenc 1903-ban. Kereskedőnek tanult Budapesten, majd Ajkára költözött. Először az üveggyárban dolgozott, aztán vegyeskereskedést nyitott. Aktív közéleti tevékenységet végzett, mely a labdarúgástól egészen a zeneegyletig terjedt. Élete utolsó szakaszában ismét az üveggyár alkalmazásában állt, egészen 1948-ban bekövetkezett megrendítő haláláig.

 

Blaha Ferenc hutamesterre, az ajkai egyházközség világi vezetőjére különleges feladat várt: az ideológiai harc jegyében az ő kötelességévé tették, hogy eltávolítsa az államosított üveggyárban a hutacsarnok faláról a keresztet. Mióta csak ott dolgozott, az üvegfúvók a munkát imával kezdték, a kereszt alá naponta friss virágot tettek.     

 

Nem volt kibúvó. Ha kenyeret akart családjának és magának, az 'ukázt' végre kellett hajtania. Lelkiismerete ellenére cselekedett. A tettet azonban a hívő ember nem tudta feldolgozni. Megmagyarázhatatlan csoda, vagy nagyon is érthető reakció? Mindenkinek hite szerint! A testén vérzéses-hemofíliás tünetek jelentek meg. Napról napra súlyosbodott az állapota, napról napra gyengébb lett. Utolsó erőfeszítésével felkelt az ágyából, fogta a keresztet, és visszatette eredeti helyére, a huta falára. Békében, megnyugodott lélekkel halt meg. Ravatalát a templomban állították fel. Története sokak szemében a hit erejét példázta az embertelen hatalommal szemben.

 

Néhány nap múlva a keresztet természetesen újra eltávolították. Következett az a negyven év, amit szocializmusnak hívtunk. Aztán a huszadik század is véget ért. A hatalom jellege közben megváltozott, de ma is hordozza minden ember a maga keresztjét. Vajon a végén fel tudjuk emelni tiszta szívvel, vagy összeroppanunk alatta?    

 

 

Propaganda és valóság

 

Ajkára 1945 virágvasárnapján harc nélkül jöttek be az oroszok. A templom udvarán mégis két sebtében eltemetett szovjet katona sírja maradt. A történetük szomorú: saját parancsnokuk végezte ki őket, hogy megfékezze a fosztogatásokat.

 

Aztán múltak az évek. Az ország különböző helyeiről származó új ajkai vezetők méltó módon akarták ünnepelni április negyedikét és november hetedikét, az akkori legnagyobb piros betűs napokat. A két katona földi maradványait a Hősök terére vitették át, az I. világháborús emlékmű és Kossuth Lajos szobra közé, a régi országzászló helyére. A koszorúzásokat évről évre egyre nagyobb pompával rendezték. A meghívottak között szovjet és magyar főtisztekkel, az akkori szokások szerint iskolás gyerekek kötelező részvételével. Mivel a félelem igazgatta a kort, hiába tudták a régi ajkaiak és gyerekeik az igazságot a megkoszorúzott 'hősökről', erről beszélni nem lehetett. Hamar megtanulták, milyen viszony van a kommunista propaganda, és a valóság között.

 

Egy idő után a város vezetői már nem elégedtek meg a koszorúzással. Elhatározták, fel kell kutatni a katonák hozzátartozóit, és meg kell hívni őket is az ünnepségekre. Ekkor azonban kiderült az igazság. A nagyszabású koszorúzások helyett következett az elhallgatás korszaka. A régi Hősök terét felszámolták. Kossuth Lajos szobrának méltóságot sugárzó talapzatát lerombolták, a mellszobrot jelentéktelen oszlopra állítva a Kossuth Iskolánál helyezték el. A szovjet katonákat újra exhumálták, és legújabb nyughelyükre, a temetőbe vitték. Ugyanakkor az I. világháború hőseinek emlékművét is a temetőbe száműzték, melyet évekkel később, - a rendszerváltás után - a Templom-dombon állítottak fel újra.

 

A mai Szabadság tér és Kossuth utca találkozásánál csak a gesztenyefák sora őrzi a korszak furcsa emlékét.      

 

Ui.: A történelem fintoraként 2006. október 23-án a tizenhét évvel korábban eltávolított I. világháborús emlékmű majdnem pontos helyén állította fel a város az '56-os szabadságharc szobrát.   

 

 

Ajka, 2006. június 5.

 

 

Újabb történetek a múlt bugyraiból

 

 

Út a bitófa alá

 

Az 1956-os forradalom után hét év alatt közel négyszáz embert végeztetett ki a szovjet fegyverek támogatásával hatalomra került elit. (Ez a szám igazán akkor mond valamit, ha tudjuk, az 1848-as forradalmat összesen százhúsz kivégzés követte.) Majd a puha diktatúra évei jöttek, melynek máig közismert kádári jelszava: 'Aki nincs ellenünk, az velünk van.' Az ország ugyan továbbra is jogfosztott állapotban maradt, de a némileg javuló életkörülmények és kis kompromisszumok elérték azt, amit korábban nem sikerült: megtört a társadalom gerince, megszűnt a nyílt ellenállás. Ebbe a korszakba robbant be a Hamusics-ügy. Futótűzként terjedtek a hírek és álhírek a városban, pedig mindenki csak suttogni mert róluk.

 

Ki volt Hamusics János? Elismert padragi bányász, aki a robbantómesteri vizsgát is letette, szakszervezeti bizalmi, otthonában négy gyermeket nevelt. Főleg bányászokból álló társaival együtt úgy gondolta, Magyarországon háború vagy forradalom révén, de megbukik a szocialista rendszer. Azon kevesek közé tartozott, akik nem fogadták el a konszolidációt, tevőlegesen is küzdeni akart az idegen elnyomás ellen. Először a budapesti és a szombathelyi Lenin-szobor felrobbantását tervezte társaival, de felmerült a hatásosabbnak tartott vasútrobbantás is. 1966 elején helyszíni szemlét tartottak, de megállapították, hogy egyik Lenin-szobornál sem maradhatnának észrevétlenek. Hamusics március közepén értesült Vaczkó László és társai devecseri letartóztatásáról, - akik röplapokat terjesztettek -, és ez végső elhatározásra bírta. Egy társával paxitból, gyutacsokkal, rúdelemekkel és ébresztőórával robbanószerkezetet készítettek, március 27-én az ajkai vasútállomásra mentek, majd másfél kilométer gyaloglás után elhelyezték a vasúti pályán. Az időzítőt hajnali négyre állították. A robbanás 80 cm-es szakaszon kiszakította az egyik sínszálat. Félóra múlva az arra haladó tehervonat mozdonya kisiklott. Személyi sérülés nem történt, a kár 42 423 forint volt.

 

A sikeres akció után a társaságban felvetődött távvezetékek, transzformátorok, olajvezeték felrobbantásának terve, de a csoport tagjait közben letartóztatták. Hamusics János még a bíróságon is hangoztatta: hisz abban, hogy helyesen cselekedett. Őt a veszprémi börtönben 1967. február 17-én 6 óra 10 perckor felakasztották, társait szabadságvesztésre ítélték. A halálbüntetés megtette hatását, 'a fertőzött gócpontban, az ajkai szénmedencében' az ellenséges megnyilvánulások megszűntek. A propagandagépezet azért beindult, és különféle rágalmakkal próbálták a csoport tagjait erkölcsileg is lejáratni. Aztán a bevált gyakorlatnak megfelelően, következtek a mély hallgatás évtizedei.

 

Ki volt Hamusics János? Merénylő, vagy hazája szabadságáért harcoló hős? Hol a kettő között a határ? A cél nem szentesíti az eszközt. Ártatlan emberek életének, testi épségének veszélyeztetése semmilyen körülmények között, és senki részéről nem lehet indokolt. Szerencsések azok a népek, akik szabadon élhetnek, nincs szükségük hősökre, de nem teremnek köztük merénylők sem.  

 

A történet megírásához felhasználtam Kahler Frigyes: 1956 szellemének megtorlása tíz év után című munkáját.

 

Ajka, 2007. augusztus 15.

 

 

A hitoktatónő

 

Azt hihetnénk, hogy rossz korban született, de nem, mert annak a korszaknak nagyonis szüksége volt rá. Talán éppen ezért kellet idő előtt távoznia Szekeres Máriának, sokunk 'Mária nénijének'.

 

Balatonlellén született 1927-ben. Plébánosa dr. Lékai László, aki később veszprémi megyéspüspök, majd bíboros lett. Nagyműveltségű hitoktatóként Budapest és Kaposvár után került Ajkára Szekeres Mária. Sokunk kedvenc tanára volt abban a korban, amikor az én szüleimet is megfenyegették, mert beírattak hittanra. Olyan szeretettel adta át a tudást, amire csak nagyon kevesen képesek. A magyar és a világirodalmat is kitűnően ismerte, gyönyörű verseket olvasott fel az óráin.  Nyolc év Ajkai szolgálat után 1965-ben Börzsey János plébánossal együtt Balatonfüredre került, ott folytatta a gyerekek szeretetétől kísért tanítást. Lékai László a hetvenes években kinevezte az egyházmegyei hitoktató bizottságba, de bíborosként is tartotta vele a kapcsolatot. Mária néni rendszeresen látogatta a családokat, karácsonyi ünnepségeket rendezett, együtt hallgatta és elemezte a gyerekekkel a Jézus Krisztus Szupersztártól a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválig a modern, de értékes zenéket. Balatonfüred hívő közösségének fontos támaszt jelentett akkor, amikor megfélemlítették, elnyomták az egyház tagjait.

 

Szokás szerint a füredi nagytemplom szomszédságában lévő iskolában tanított 1977. január 21-én. Mivel temetés volt, kiszaladt az óráról harangozni, aztán soha többé nem tért vissza. A hazaérkező plébánost a gyerekek fogadták. Börzsey atya kereste a szobájában, a környéken, de sehol nem találta. A táskája, az igazolványai a szobájában voltak, de ő maga eltűnt. Áprilisban, a kiolvadt Balatonban egy nő felismerhetetlen holttestére bukkantak. A hatóságok szerint Szekeres Mária volt, aki szerelmi bánatában öngyilkosságot követett el. A tiszta életet élő Mária néni óra közben otthagyta a gyerekeket, lement a Balatonra, és a jégen átvágva magát öngyilkos lett? Hihetetlen történet. Azóta sem tudjuk, hogy valójában mi történt vele.

 

Az egykori füredi káplán, dr. Pápai Lajos püspök nyilatkozta róla: 'Egyike volt azoknak a csendes vértanúknak, akik tehetséggel, jó adottságokkal, keresztény élettel tömegeket tudtak volna megmozgatni normális körülmények között.' Dr. Péteri Pál - aki egyszer egy ajkai hittanórán helyettesítette Mária nénit -, az egyik fiútól megkérdezte: 'A te életedben hogyan mutatta meg Isten a gondoskodását?' Tudta, erre egy nyolcéves gyerek még nem tud válaszolni. A kisfiú azonban ezt mondta: 'Megadta azt a nagy kegyelmet, hogy édesanyám beíratott hittanra.' Így tanított Szekeres Mária.

   

A történet megírásához felhasználtam Budai Éva: Hová lett Szekeres Mária? című cikkét.

 

Ajka, 2007. augusztus 15.

 

 

Aki nem csak mondta

 

Akik megélték a szocializmust - különösen annak Kádár-rendszernek nevezett szakaszát -, tisztában vannak vele, hogy a magukat kommunistának valló párttagok nagy része számára fontosabb volt a személyes jólét, mint a köz boldogulása. A rendszer már csak ezért is kudarcra volt ítélve. Treiber Károly nem ilyen ember volt.  

 

Lőrinte-pusztán született 1890-ben, sokgyermekes családban. A szülők cselédek voltak, már gyerekként dolgoznia kellett. Először az ajkai üveggyárban volt segédmunkás, később a bányánál ló-vezető csillés, majd vájár lett. Már 1917-ben ő állt a bányászok magasabb béreket követelő szervezkedésének élére. Nem meglepő, hogy a munkástanács elnöke, termelési népbiztos lett a Tanácsköztársaság idején. A családi emlékezet szerint fehér lovon jött be Csingerből Ajkára abban az időszakban. Munkásvezetőként menekülnie kellett a bukás után. Bódén bujkált, testvére házában négy éven keresztül befalazva élt. Onnan 1923-ban szekéren, gyümölcsök alatt rejtőzködve sikerült egy somlói pincébe jutnia. A Szociáldemokrata Párt segítette Budapestre, majd Bécsbe emigrált. Természetesen haza szeretett volna jönni, de már Sopronban elfogták 1931-ben. Egy év börtön után, folyamatos csendőri felügyelet mellett, csak alkalmi munkákat vállalhatott. 1945-től változott meg az élete, az ajkai bányafelügyeletet irányította.

 

Én 1968-ban találkoztam vele és feleségével először. Szüleimmel elköltöztünk az üveggyári kolónia szoba-konyhás komfort nélküli lakásából, és sokak meglepetésére Treiberék költöztek a helyünkre. Választhatott volna maguknak összkomfortos lakást is, de ő ragaszkodott a szerény, munkások közötti élethez és halálhoz, mely aztán egy évvel később be is következett.

 

Amikor az ajkai régi temetőben járok, meglátva jellegzetes, félbehagyott kőtömbre emlékeztető sírját, mindig eszembe jut: nem szabad általánosítani, voltak a munkásmozgalmi vezetők között olyanok, akik tényleg szolidaritást vállaltak a szegényekkel, és nemcsak a személyes jólét és karrier vezette őket.  

 

 

Ajka, 2008. június 9.

 

 

Egy városalapító

 

Ajka 1959 óta város. Elgondolkodtam rajta, hogy kinek, minek köszönhető leginkább a várossá válás. A XIX. század végén ugyan a szénbányászat és az üveggyártás révén kiemelkedett a település a mezőgazdasági falvak közül, de még nem dőlt el véglegesen a további fejlődése. Ellenben találunk valakit Ajka történetében, aki visszavonhatatlanná tette az átalakulást. Ez az ember Petneházy Antal volt.    

 

Debrecenben született 1895-ben. Katonai pályára lépve végigszolgálta az I. világháborút. A tiszti pályán maradva gépészmérnöki oklevelet szerzett, így mérnökkari alezredesi rangig jutott. 1936-ban az Iparügyi Minisztérium államtitkára lett, és munkájánál fogva kapcsolatba került Ajkával. Az Egyesült Izzó Rt. Ajka-Csingerben építette föl a világ első kriptongyárát. Az üzemet 1937-ben avatták fel, ahol Bornemissza Péter miniszter, Aschner Lipót vezérigazgató, Bródy Imre feltaláló, és több más vezető mellett ő is részt vett államtitkárként. Ezt követően a Bányaművelő Rt., majd jogutódja a Magyar Bauxitbánya Rt. alkalmazottja lett, így még szorosabbá vált a kapcsolata Ajkával. 1940-ben mint a Bauxitbánya Rt. vezérigazgatója vett részt azon a bejáráson, ahol megtekintették és kijelölték az erőmű és timföldgyár tervezett helyszínét. 1941-ben nevezték ki a timföldgyár építésének igazgatójává. Petneházy Antal az Új élet utcában emeletes házakat építtetett az alkalmazottaknak, kaszinó, szökőkút, strand nőtt ki a semmiből, megteremtve a városias lét alapjait. 1942-től a Timföldgyár és Alumíniumkohó, valamint az Ajkai Erőmű építésének miniszteri biztosa lett. 1943. február 12-én csapoltak először alumíniumot a helyben előállított timföldből az ajkai gyárban. Ezek a száraz tények, de a helyi 'oral history' több történetet is őriz róla, melyekből megismerhetjük némileg magát az embert is.

 

Vitéz Petneházy Antal egy időben a kaszinó emeletén lakott, mellyel szemben már akkor is szökőkút csobogott. Különösen szerette a gólyákat, ezért kiadta az utasítást sofőrjének, hogy fogjon be néhányat, és telepítse őket a szökőkúthoz. Az ügyes sofőr meg is szerezte a madarakat, oda is vitte őket a kijelölt helyre, mesterséges fészkelő helyet is építettek, de hát a gólyák természetük szerint elkívánkoztak, így aztán a látványosságból nem lett semmi. Viszont az általa megálmodott strand közel negyven évig működött, és még az én korosztályom is ott tanulta meg az úszás alapjait. Akkori kijelentése szerint azért építette, mert erős magyar fiatalságot akart látni. Ettől függetlenül, amikor égő szivarral a szájában, újsággal a kezében ő maga a vízbe ment, a gyerekeket kizavarták a medencéből. Tovább árnyalja a róla kialakított képet, hogy a holocaust elől álnéven Ajkára menekített, és személyes védelmet biztosított egy titokzatos zsidó származású hölgynek, aki a kaszinót vezette, bekapcsolódott a község szociális és kulturális életébe. Tilhof Endre helytörténeti kutatásai során kiderült, hogy Liebermann Lucy klinikai pszichológus, Pátzay Pál felesége volt a védelmezett személy.

 

Egyik első ajkai látogatásán Petneházy Antal - kiszállva kétüléses autójából - sétabotjával az út porába csapott és azt mondta: 'Várost csinálok ebből a porfészekből.' Bár csak húsz évvel később, és egy másik társadalmi rendszer viszonyai között, de hivatalosan is város lett Ajka. A II. világháború nehéz viszonyai között végrehajtott iparosítás meghozta gyümölcsét. 

 

 

Ajka, 2008. július 6.

 

 

Kossuth-díj nehéz időkben

 

Horváth Sándor vallásos bányászcsaládban született 1925-ben Bódén. Ő maga is - hat testvéréhez hasonlóan - a bányába került a II. világháború kezdetén, 16 éves korában. Megjárta a szokásos ranglétrát: 1949-ig csillés, segédvájár, aztán vájár, 1951-től 1978-ig csapatvezető vájár volt Jókai Bányán.

 

A XX. század közepén a szén sokkal nagyobb szerepet játszott az ország gazdasági életében, mint jelenleg. A villamosenergia-termelésben, a vasúti szállításban, de a háztartások fűtésében is meghatározó jelentősége volt.  Már csak a legidősebbek elbeszéléseiből tudjuk, hogy a háború után sok ajkai járt a siferre (meddőhányóra), hogy a meddőből némi szenet válogasson ki, amit aztán a hátán, zsákban hazacipelve, tudott eltüzelni. Ennek oka a szénhiány volt. Horváth Sándor ebbe a légkörbe nőtt bele. Azok közé tartozott, akik munkájukkal mindent elkövettek azért, hogy az ország többre vigye. 1945-ben belépett a Kommunista Pártba, de akkori szóhasználat szerinti klerikális nézeteivel ez összeegyeztethetetlen volt, ezért csak három évig volt tag. E miatt, és mert kiállt a munkahelyi igazságtalanságok ellen, politikai támadások érték. Az omlasztásos frontfejtés specialistájának számított, nagy tekintélyt vívott ki magának munkatársai között. Plusz műszakok tömegét vállalta. Az ötvenes évek elejétől kitüntetések sorával ismerték el kiváló munkáját. Ebben az időszakban Jókai Bányán rabok is dolgoztak. Voltak közöttük köztörvényes bűnözők, de olyanok is, akik feketevágás, beszolgáltatás elmulasztása, politikai meggyőződésük miatt kerültek oda. Munkahelyi vezetőként lehetősége volt arra, hogy jó vélemény alkotásával hozzájáruljon a büntetésük mérsékléséhez. Sok emberen segített így, akik közül többen még évtizedek múltán is meglátogatták, baráti kapcsolatot ápoltak vele.

 

Az 1956-os forradalom nem kerülte el az ajkai bányákat sem. Itt is megalakult a munkástanács, és a bukás után itt is megjelentek a szovjet harckocsik. A november 4-ei szovjet katonai beavatkozás és megszállás dilemma elé állította az országot. Mi a helyes? Sztrájkba lépni, vagy folytatni a munkát? Újra megjelentek a siferen a guberálók. A szénre, a bányászok munkájára feltétlenül szükség volt. A munkástanács és az üzemvezetőség már november 7-én munkára hívta a bányászokat. Így gondolta Horváth Sándor és csapata is. 1957. március 14-én mégis szörnyű dolog történt: A karhatalmisták Ármin Bánya főmérnökét, Varga Gusztávot elhurcolták és úgy összeverték - máig érthetetlen okból -, hogy rá tizenkét nappal a veszprémi kórházban belehalt sérüléseibe. A bányák termeltek, a világháború utáni szénhiányhoz hasonló állapot nem alakult ki. A kormányzat másnap, március 15-én Horváth Sándor csapatvezető vájárt - és rajta keresztül az ajkai bányászok munkáját - Kossuth-díjjal ismerte el...

 

Szerény ember lévén sosem kérkedett azzal, hogy ő az egyetlen ajkai Kossuth-díjas. Vallásos meggyőződése miatt ezt a város vezetése is elhallgatta. Személye és tevékenysége lassan feledésbe merült. A rendszerváltás után egy évtizeddel a helyi tévé riportot akart vele készíteni életútjáról, de a halála miatt sajnos erre már nem kerülhetett sor. Ha ma körülnézünk, sok ezer olyan ember munkájának eredményét látjuk magunk körül, akik kiválóan tették a dolgukat politikai rendszerektől függetlenül. Bányászok, üvegfúvók, kohászok verejtékére volt szükség - sokszor igen nehéz időkben -, hogy Ajka valóban város legyen.

 

Köszönöm Horváth Károlynak, Horváth Sándor fiának, hogy segítette a történet megírását.   

 

Ajka, 2008. október 1.

 

 

Hartinger Ottó