Keser-édes történetek a bányászok életéből

Ármin Bánya a 2004-es leállítás előtt

 

 

Az ajkai, balinkai, dudari és várpalotai bányászok  munkahelyükön megélt derűs történeteit 2003-ban könyvben jelentette meg a Várpalotai Bányászhagyományok Ápolásáért Egyesület. Ebből merítek néhány emlékezetes ajkai történetet, melyek némileg oldják, némileg aláhúzzák a 139 év visszavonhatatlan lezárásából fakadó érzéseinket.

 

 

Vőlegény, aki nem akart dolgozni

                                                                                 

Rietmüller Ármin a XIX. század 80-as éveitől hosszú évtizedekig volt az első bányászgeneráció igazi gazdája. 1898-ban magas császári kitüntetésben is részesült. 1907-ben Veszprémbe költözött és ott halt meg 1911. május 16-án. Kétszáz csingervölgyi bányász állta körül a sírját. Nimbusza olyan volt, hogy 1924-ben a medencébe érkező Czekelius Günther (Bódai Gábor) még 1989-ben is úgy emlékezett vissza, hogy 'bárhova nyúltam, bármit tettem, a válasz az volt, az Ármin nem így tenné, az Ármin nem így mondta'. Hát ki volt, Isten volt?  Talán az alábbi kis történet magyarázatot ad rá.

No, szóval történt egyszer a XIX. sz. végén, amikor még szombaton és vasárnap is dolgoztak a bányászok 2 x 12 órás műszakban, elébe áll az egyik vájárja:

-  Igazgató úr, én szombaton nem jönnék dolgozni!

-  Mi az, hogy nem jönni? (Németes akcentusa végig megmaradt.)

-  Az a helyzet- mondta a vájár - nősülnék, és akkor lenne az esküvőm. 

Kis gondolkodás után az igazgató válasza:

-  Ja! Ja! Valóban, magának ott lenni, magát ott nem tudják nélkülözni!

 

A sírásó siralma

 

Arnold Alfréd - állítólag 4 elemit végzett - hajóstiszt lett 1924-től a Kohlen Industrie Verein jogutódjának tekintett, és a Budapesten bejegyzett Ajkai Kőszénbánya Rt. vezérigazgatója. Jó szervezőkészségű vezető volt, gyakran lejárt Ajkacsingervölgybe. Szeretett az emberekkel ismerkedni, sokat névről ismert. Egy alkalommal összetalálkozik az egyik dolgozóval, akinek a nevét is ismerte.

-  Jó napot P. úr! - köszöntötte a vezérigazgató.

-  Jó szerencsét vezérigazgató úr! - adta meg a kellő tiszteletet a vájár.

-  No hogy van, hogy van P. úr? Hogy él, hogy mennek a dolgai?

-  Rosszul, nagyon rosszul vezérigazgató úr, nincs munkám, munkanélküli vagyok! - így P. úr!

-  Ne mondja, én nem tudtam, hogy itt bocsátottak el embereket,- adta az őszinte meglepetést a vezérigazgató.

-  Az a helyzet, tetszik tudni, hogy az istennek se akar meghalni senki ezen a bányatelepen már több hónapja. Hiányzik egy kis mellékkereset.

(P. úr volt rendes munkája mellett a bányatelep sírásója is.)

 

Minden látszat csal...

 

Az ilyen történetekre mondjuk, hogy a 'fele sem igaz', vagy hogy 'hiszem, ha látom', ám egy derűs vidám történetnek sem utolsó az alábbi eset.

Két-három évtizede is van már annak, hogy az Ajkai Bányáknál egyik kollégánk csendes munkavégzésre bennmaradt az irodájában. Nemcsak papírokkal, hanem jó néhány üveg sörrel is körbebástyázta magát, amelyek estefelé már üresen sorakoztak előtte. És miért ne ilyenkor 'tekerje az ördög' a kissé kimért modorú üzemvezetőt oda, ahol serény munkát sejtett a kiszűrődő világosságból. Benyitott, és csak annyit tudott mondani meglepetésében:

-  Mondja B. elvtárs, maga ilyen töményen iszik? - kérdezte. A néhány % alkoholtól már mámoros munkatársunk egyébként is jó humorát csillogtatva reagált, mit sem törődve az esetleges következményekkel, kikérte magának a 'vádat'.

-  Igazgató elvtárs, én nem tagadom, hogy ilyen töménytelen sokat iszom, de töményt azt soha.

 

TH-val vagy fával

 

A falézban - az eligazító/felolvasó teremben - műszakváltáskor nagy a sürgés-forgás, a hangzavar. A kiszállók minél előbb fürödni szeretnének, a leszállók meg kényelmesen készülődnek, minden aprósággal húznák az időt.  A 60-as évek elején kezdett az Ajkai Bánya Ármin aknája is áttérni a tartós TH-s vágatbiztosításra, a fabiztosítás helyett.  Történt egyszer, egy ilyen reggeli műszakváltáskor, hogy az egyik körletvezető egy névsorral a kezében megszólítja az útjába eső, szénporos arcú vájárt:

-  Mondja, maga az a Gyarmathy?

-  Igen, mérnök úr, én volnék az.

-  És mondja TH-val... írja a nevét? - folytatná a körletvezető a kérdését, ám az sietősen közbevág:

-  Nem mérnök úr, nem TH-val, ma kivételesen fával biztosítottunk.

És ment fürödni.

 

'Kóber'-áram

 

AZ NB III-t is megjárt jó futballcsapata volt az 1950-60-as években az ajkaiaknak. A játékosokat az Ajkai és Jókai Bányaüzem alkalmazta. Természetesen könnyebb munkakört kaptak, és állandó föld alattit, hogy a bérük nagyobb legyen. A jó játékosokat akkor is meg kellett fizetni. Ám hol volt az ő tudásuk és a jövedelmük a maiakhoz képest!

Egy fővárosi NB-I-es csapatot is megjárt játékost, Gy.K.-t Jókai Bánya  alkalmazta. A villamosok mellé osztották be, amolyan csendes kísérőnek.

A szakemberek nem is engedték a föld alatti villamos gépek közelébe, nehogy megsérüljön. Így történt, hogy amíg a transzformátor kamrában a játékos társai  dolgoztak, Gy. K. a bejárat előtti vágatban tétlenkedett, ténfergett, unatkozott. Éppen arra jött egy gyorsmozgású kis köpcös emberke, és megkérdi a valóban 'semmittevő' Gy.K.-t:

-  Mondja ember, maga mit keres itt, nincs semmi dolga?

-  Tudja evtikém, - válaszolja a magabiztos játékos - keresem a kóbor áramot.

-  Hogy maga milyen szerencsés - vette a lapot a kis ember - meg is találta, és mindjárt agyon is csaphatja, ugyanis én meg a 'Kóber áram' vagyok.

(Kóber Ferenc volt a bánya üzemvezetője.)

 

 

Ajka, 2004. szeptember 6.

 

 

Egy áldozat emlékére

 

 

Néhány hónapja együtt ebédeltem több kollégával, köztük Szellem Bélával.  Nem sokkal korábban olvastam az 1909-es ajkai bányaszerencsétlenségről, és feltűnt, hogy ugyanaz volt a vezetékneve az egyik áldozatnak is. Akkor rákérdeztem: van valamilyen személyes kapcsolat köztetek, vagy csak véletlen névazonosság? Munkatársam a társaságban elmondta, hogy sajnos, az ő családja közvetlenül is érintett volt a tragikus eseményekben. Ez a beszélgetés jutott eszembe a mai napon, amikor Nagy Lajossal, a Bányászati Múzeum vezetőjével szakmai ügyben egyeztetve szóba került, hogy a százéves évforduló alkalmából megpróbálnak tárgyi és személyes emlékeket összegyűjteni pályázati formában is. Felhívtam Szellem Bélát, aki szívesen vállalkozott a beszélgetésre.

 

-  Egyszer említetted, a családod közvetlen részese volt az ötvenöt áldozatot követelő 1909. január 14-ei ajkacsingeri bányaszerencsétlenségnek.

 

-  Igen, apai nagyapám testvére, Szellem Anton révén. Azért a szokatlan név, mert a kislődi család német származású, és az Anton az Antal megfelelője. Abban az évben huszonöt éves lehetett. Néhány hét múlva lett volna az esküvője.

 

-  Azon a napon 259 munkás szállt le a bányába. A szellőztetőgépnél keletkezett tűz, és a füst a 130 méter mély Ármin akna irányába terjedt. Vele mi történt?

 

-  Édesapjával - az én dédapámmal - együtt dolgoztak ugyanazon a munkahelyen, amikor kiütött a tűz. Együtt is menekültek, és értek a kashoz. Mindketten már nem fértek be. Dédapám azt akarta, hogy inkább a fia jöjjön fel először, de ő betuszkolta apját azzal, hogy majd megy a következővel, fiatal még, jobban bírja. Az apa kijutott, de a fiú sajnos már nem menekült meg. A lámpák elaludtak, a kétségbeesett, fuldokló emberek nyolc helyett tizenegyen préselődtek a kasba, ami e miatt megszorult. Akik még lent voltak, azok füstmérgezést kaptak, megfulladtak.

 

-  Te kitől ismered a történetet?

 

-  A nagyapám mesélte néha gyerekkoromban. A történeteiből tudom, milyen lehetett akkor a bányászok élete. Minden nap küzdelem volt a megélhetésért. Télen még a napot sem látták, mert tizenkét órát dolgoztak a föld alatt. Pirkadat előtt keltek, este sötétben tértek haza szénporosan, fáradtan. Hozták magukkal a család által nagyon várt lisztet, sót, cukrot.

 

Nagy hatással voltak rám ezek az elbeszélések. Az a kép ma is a szemem előtt lebeg, amivel a történetet kezdte: 'Még hajnal előtt a sötétségbe burkolózó Torna-hegy oldalában apró fények sora libegett át a hegygerincen. A Csingerbe gyalogosan munkába igyekvő bányászok lámpásainak halvány fényei. Az otthon maradott asszonyok aggódva gyűrögették kötényeiket, mert tudták, hogy szeretteik nap mint nap nagy veszélyt vállalva szállnak le a tárnába. A bánya időnként emberáldozatokat követel. Este későn megismétlődött a jelenség, csak most fordított irányban. Az asszonyok megnyugodtak, mikor a szeretteik hazatértek.'

 

Majd így folytatta: 'Azon a szörnyű januári napon a Kislődre hazatérő lámpások közül öt hiányzott. Öt bányásznak a családja hiába várt. Antont is hiába várta a menyasszonya és a családja. Mély gyászba borultak a környék falvai, mert Tóni bátyánk mellett még ötvennégy bányász lelte halálát a borzalmas tűzvészben.'  

 

-  Maradt valamilyen tárgyi emlék, fénykép?

 

-  Sajnos nem. Még a sírját is fel akarták számolni, amit a bánya állított annak idején a kislődi temetőben. Szerencsére sikerült megakadályozni. A német feliratos sírkő most is az eredeti helyén áll. A sírt én gondozom rendszeresen. Ennyi emlék maradt róla száz év távlatában.

 

 

 Ajka, 2008. április 25.

 

 

Majdnem elfeledett múlt

 

 

A magyarországi kommunista hatalomátvétel után szovjet mintájú munkatáborokat hoztak létre, melyek közül talán a legismertebb Recsk. Az már kevésbé ismert, hogy bányabörtönök működtek például Kisgyónban, Oroszlányban, Ajkán. Schrötter Tibor egykori politikai elítélt, főleg fiataloknak szóló előadásaiban többször beszélt ajkai, Jókai Bányán (Jolán akna) töltött éveiről.

 

Schrötter Tibor 1948-ban lett az ellenállási mozgalom tagja. 1950-ben, alig 17 évesen letartóztatta az ÁVO. A kihallgató tiszt azzal kezdte, senki nem tudja, hogy hol van, ezért a bőrével sem kell elszámolnia. Miközben verték, 50-60-szor újra meg újra le kellett írnia a vallomását. Mivel a vallomás sokadszorra sem tetszett a kihallgató tisztnek, bal keze hüvelykujjába szöget vertek. Négy hónap Markó utcai fogva tartás után öt év börtönre ítélték. A ceglédi börtönben tartották 18 éves koráig, ezután következtek a bányász rabtárnában töltött évek.

 

Kezdetben a bányászok idegenkedtek a raboktól, de amikor megtudták, hogy politikai elítéltek, emberként kezdtek bánni velük. Pénzt nem kaptak a munkájukért, de ha 100% fölött teljesítettek, akkor arányosan néhány nappal csökkentették a büntetést. A smasszerek pihenőjében ez a felirat volt olvasható:’Ne csak őrizd, hanem gyűlöld is’. A nem ritkán szadista hajlamú őrök elgáncsolták a rabokat, az is előfordult, hogy sínre esve roncsolódott szét valakinek az arca. Rendszeresek voltak az öngyilkosságok. A foglyok valamilyen éles szerszámhoz jutva elkeseredésükben felvágták az ereiket.

 

Schrötter Tibor 1954-ben, a labdarúgó világbajnokság idején szabadult Ajkáról. Mivel nem ismerte a környéket, ezért egy szembejövő bányásztól kérdezte meg, merre van a vasútállomás. A bányász látta, hogy frissen szabadult politikai fogoly, ezért odaadta a tízóraiját és 6 Ft-ot. Az útbaigazítás után mégis rossz felé ment, ezért a bányász utána kiáltott: ’Hé’. A börtönvilághoz szokott 21 éves fiatalember eldobta a tízórait, és felemelt kézzel, arccal a fal felé fordult, ugyanis az őrök így szólították meg évekig, hozzátéve: A0010148-as politikai elítélt.

 

Ezek az évek mindenki számára nehéz időszakot jelentettek, de akik valamilyen okból szembekerültek a diktatúra gépezetével, azok megtapasztalhatták a legsötétebb elnyomás rémségeit. A becsületes bányászok közül mégis sokan emberek tudtak maradni az embertelenségben.     

 

 

Ajka, 2014. november 20.

 

 

 

Hartinger Ottó